Huzalos hangrögzítés

A huzalos magnetofont először a 19. század végén fejlesztették ki, és a technológia a második világháború alatt vált szélesebb körben ismertté és használták a hadseregben. A legelső huzalrögzítőt Valdemar Poulsen dán mérnök találta fel 1898-ban, és a készüléket „Telegraphone” néven ismerték.

A huzalos magnetofon működése hasonló volt a későbbi szalagos magnókéhoz, de itt egy vékony, rugalmas acélhuzal szolgált adathordozóként. A hangot elektromágneses elven rögzítették és játszották vissza, amikor a huzal áthaladt egy felvevő- és lejátszófej előtt. A huzalrögzítés előnye volt, hogy a huzal rendkívül vékony volt, így hosszú felvételek is készíthetők voltak kis helyigény mellett.

A huzalos magnetofonokat elsősorban a második világháború alatt használták hírszerzésre és katonai kommunikációra, mivel megbízható és hordozható eszközök voltak. A háború után a huzalos magnetofonokat rövid ideig használták a civil életben is, különösen rádióállomások és riporterek körében, mielőtt a mágnesszalag-technológia teljesen kiszorította volna őket.

A „Beocord Studio Wire Recorder” egy korai acélhuzalos készülék, amelyet a 20. század egyik vezető audio- és videó eszköz-gyártója, a Bang & Olufsen (B&O) dán cég gyártott, amelyet 1925-ben alapítottak Dániában. A cég híres volt a kiváló minőségű, innovatív tervezésű termékeiről. A Beocord sorozat a cég hangrögzítő eszközeit jelölte, és a „Beocord Studio Wire Recorder” az egyik legkorábbi ilyen termék volt.

A „Beocord Studio Wire Recorder” különösen népszerű volt a professzionális stúdiókban és a rádióállomásokon, ahol a kiváló hangminőség és a hosszú felvételi idő kiemelkedő előnynek számítottak.